Klió 2001/2.
10. évfolyam
A fiatal – 1973-ban született – szerző, Rok Stergar egy apró téma feldolgozása során arról tesz tanúbizonyságot, hogy alaposan ismeri mindazokat a módszereket, forrásokat és feldolgozásokat, amelyekkel egy történész a lehetőséghez képest sokoldalúan és érzékletesen mutathatja be a kiválasztott kor társadalmának egyik rétegét. A kötet a századfordulós Krajna tartományi székhelyén, Ljubljanában (német nevén Laibachban) állomásozó hadsereg katonatisztjeinek társadalmi és hivatalbéli helyzetét, magánéletét ábrázolja. Stergar Deák Istvánnak a k. u. k. hadsereg tisztjeiről szóló átfogó igényű – németül és angolul megjelent – műveit épp olyan jól ismeri, mint a bécsi levéltár anyagait. A korabeli ljubljanai sajtótermékek, vagy a kort bemutató szépirodalmi művek és történeti feldolgozások éppúgy alapanyagul szolgálnak számára, mint egy-egy, a témától viszonylag távol álló tanulmány, amely azonban nagyon is hozzásegíti egy probléma jobb megértéséhez és megértetéséhez. Mindez azt is eredményezte, hogy a szerző nem ragadt le a helyi sajátosságoknál, hanem a hadsereg számos jelenségét szélesebb összefüggésben is vizsgálta.
Az első részfejezet a katonaélet főbb kereteit mutatja be. A Monarchia fegyveres erejének nagyobb részét az úgynevezett közös hadsereg alkotta. Ennek kiegészítőjeként működött egy másik szervezeti egység, amelyet Magyarországon honvédségnek, az osztrák területeken, így a szlovén lakta részeken is Landwehrnek, szlovénül (és horvátul) domobranstvo-nak neveztek. A szerző röviden szól arról, hogy a közös hadsereg, illetve a ciszlajtán Landwehr mely egységeit helyezték el Ljubljanában, majd a tiszti karrier legfontosabb állomásait ismerteti. A legjobb tisztek a bécsi katonai akadémiákról kerültek ki, de a XX. század elején katonai akadémiához jutott a magyar honvédség is. Az akadémiai végzettséggel rendelkezők hadnagyként kezdhették meg tényleges szolgálatukat. A tisztek másik csoportja kadétiskolát végzett. A négyéves kadétiskola elvégzése után az i jak általában egy év szolgálat után nyerték el a hadnagyi rangot. A katonaiskola szigorú rendje után azok, akiknek módjuk volt arra, hogy magánszállást keressenek maguknak, a korábbiaknál több szabadidővel rendelkezhettek, magánéletük számos korábbi kötöttségtől mentes volt. Ez volt az alapja annak, hogy a hadnagyéletet a kortársak aranyéletként festették le. A valóság azonban az élet számos területén sokkal szigorúbb volt, mint a megszépítő mítoszok.
Először is azért, mert a többség kénytelen volt a laktanya által biztosított lehetőségekkel beérni, s ez bizony csak igen szerény, gyakran kifejezetten kényelmetlen életkörülményeket jelentett. Hasonló volt a helyzet a karriert illetően. Bár a korabeli propaganda fényes pályafutást ígért a leendő katonatisztnek, a valóságos előrejutás igencsak göröngyös úton át volt lehetséges. Az előmenetelhez feltétlenül hozzátartozott a katonai felettes jóindulatának megszerzése. A legkiválóbbak, a megfelelő szolgálati idő letöltése, és (1907-ig) egy rendkívül igényes vizsga követelményeinek teljesítése után, őrnagyok lehettek. Az előrehaladás másik útja az volt, ha a hadnagy, szigorú felvételi vizsga után tüzérségi vagy mérnöki irányultságú tanfolyam, vagy a vezérkari katonai iskola (Kriegsschule) tanulója lehetett. Ezen iskolák elvégzése után ugyanis az illető a vezérkarhoz kerülhetett, s így a katonatisztek kicsiny, de elit csoportjának tagja lehetett. Ezek a tisztek valóban képzett, nemegyszer széleskörűen tájékozott emberek voltak, akik között művészettel foglalkozók is előfordultak. A többség persze a katonai egységeknél teljesítette monoton szolgálatát, s az előmenetel lehetősége nélküli, a katonai dicsőségtől mentes életút nemegyszer volt alapja a tisztek alkoholizmusának.
Negyvenéves szolgálat után, vagy hatvanéves korában a tiszt nyugdíjba vonulhatott. Nyugdíja azonos volt korábbi fizetésével. Ez a teljes nyugdíj alacsonyabb volt ugyan más állami tisztviselők nyugdíjánál, de azért tisztes megélhetést biztosított. Egészségügyi okokból korábban is nyugdíjba lehetett vonulni, ez a nyugdíj azonban csak igen szerény megélhetést tett lehetővé.
Bár a leányok szívesen választottak maguknak férjet a katonatisztek közül, a hadsereg nem nagyon támogatta a párválasztást. Egyrészt nem szerették volna, ha a katonatiszt családja szűkös körülmények között élt volna. Másrészt nem akartak sokat költeni a tisztek esetleges özvegyeire és árváira, illetve azt is szerették volna, ha a tiszt a családja helyett inkább a szolgálatra fordítja figyelmét. A hadsereg ezért egy tiszt házasságának engedélyezését olyan összegű házassági letéthez kötötte, amelynek jövedelme a „tiszti létnek megfelelő” körülményeket biztosított a családnak. Ezzel valójában megnehezítette a tisztek házasodását, illetve azt is biztosította, hogy a tisztek ne kössenek házasságot a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán álló hölgyekkel. Ráadásul a ranglétra alacsonyabb fokán állónak magasabb letéti összeggel kellett rendelkeznie, mint a magasabb fokozatúaknak: a legtöbbet – 60 ezer koronát – a hadnagynak kellett letétbe helyeznie, míg egy őrnagy csak fele ekkora összeggel kellett rendelkezzen. Egy 1907-es előírás szerint a letét összege egy hadnagy 30 éves fizetésével volt egyenlő. A szerény jövedelmű tisztnek tehát, ha házasodni kívánt, gazdag családból származó leányt kellett találnia. Így a házasság nem egy esetben egyfajta adok-veszek alapon zajlott: a gazdagabb családtól a tiszt pénzhez jutott, a család pedig társadalmi megbecsülést szerzett magának. Ide tartozik az is, hogy a ljubljanai helyőrség tisztjeinek többsége a házassági letét összegét is a menyasszony családjától kapta. A tiszt másik lehetősége az volt, hogy a császár külön mentesítő engedélyét kellett megszereznie. Ez utóbbit mindenekelőtt azok kapták meg, akik katonatiszt leányát kívánták felségül venni. Nem csoda tehát, hogy a tisztek mintegy fele sohasem házasodott meg, illetve, hogy igen sok tiszt tiszti családba házasodott be.
A hadsereg nem csupán a házasságon keresztül kívánt ellenőrzést gyakorolni a tisztek életére, de a szabadidő jelentős részét is ellenőrzés alá vonta. Különböző rendelkezések, illetve alapítványok segítségével gondoskodtak arról, hogy a tisztek a nap jelentős részét tiszttársaik családja körében töltsék el. Ez ráadásul erősítette az egyazon társadalmi rendhez való tartozás tudatát, s egyfajta elitizmus érzetét keltette, amit tovább erősített a tegezés szokása. Ugyanezt a célt szolgálta egyfelől az, hogy a tiszt gyakorlatilag nem vonhatta ki magát a közös étkezések alól, másfelől a tiszti kaszinó szocializáló hatása: a ljubljanai katonatisztek valamennyien tagjai voltak a kaszinónak, ami a város társasági életének egyik fontos terepe volt. Már ez is utal arra, hogy a tisztek és a városi polgárság között az élet számos területén szoros kapcsolat volt. Ljubljana kulturális életének például jelentős színfoltját jelentették a városban állomásozó 27.-ik gyalogezred zenekarának fellépései. A zenekar nem csupán a városi szimfonikus zenekar szerepét töltötte be, de a tartományi színházban az opera előadásokon is ők adták a zenészeket, sőt a különböző egyéb társadalmi rendezvényeken, táncos szórakozásokon is gyakran szolgáltattak katonazenét. E nemzetek fölötti zenekar egyfajta kapocs volt a város német és szlovén lakossága között is, hiszen egyaránt föllépett mind a két náció rendezvényein. A század elején, amikor a szlovénok és a németek közötti feszültségek erőteljesen kiéleződtek, a szlovénok egy ideig bojkottálták a német intézményeket, s ezek közé tarozott az is, hogy nem látogatták a katonazenekar előadásait sem.
A tiszt életét nagymértékben befolyásolta a szolgálati szabályzat és a becsületkódex. A tisztek a katonaságban a középkori vitézi rend reinkarnációját látták, s a becsületkódex sok tekintetben a vitézi hagyomány folytatásának segédeszköze volt. A becsületkódex erőteljesen meghatározta egy tiszt lehetséges mozgásterét. A katonatiszt minden körülmények között köteles volt megvédeni az úgynevezett tiszti becsületet. Ennek elmulasztása a tiszti fokozat, s ezzel a szolgálat elvesztését vonta maga után. A becsület megvédésének kötelessége viszont nem csupán azt jelentette, hogy a katonatiszt szinte minden percben készen kellett álljon arra, hogy megvédje saját becsületét, de meg kellett védenie az egész tisztikar, a hadsereg és a császár becsületét is. A tisztnek a különböző élethelyzetekben gyorsan fel kellett mérnie a helyzetet, s szükség esetén azonnal és megfelelő módon kellett reagálnia: ha nem lépett fel a becsület védelme érdekében elveszíthette állását, ha túl gyorsan cselekedett, akkor a katonai büntető törvénykönyv előírásainak megfelelően volt büntethető.
A becsület védelmét a párbaj jelentette, de az állam ez ügyben igencsak kétszínűen viselkedett. Mint a fentiekből látható az előírások értelmében és az elvárások miatt a katonatiszt nem térhetett ki a párbaj elől, ugyanakkor a katonai és a polgári törvények tiltották a párbajt. Ráadásul az állam a civil párbajozó fél ellen határozottabban lépett fel, mint a katonatiszttel szemben, ezért a civilek gyakran katonatiszteket kértek fel segédnek. Mindezek miatt, s hogy a komédia teljes legyen, a leszerelt katonatiszt, aki a becsületkódex előírásai szerint ugyancsak nem térhetett ki a párbaj elől, a párbaj idejére aktív állapotba helyeztette magát. A ljubljanai katolikus értelmiségiek (akárcsak a birodalom más területén élő katolikusok egy része) igen határozottan felléptek a párbaj gyakorlata ellen, de azt csupán 1917-ben tiltotta meg az ifjú Károly császár.
A katonatisztek legnagyobb része katonacsaládból került ki, őket követték az állami tisztségben állók gyermekei, míg a munkáscsaládokból származók a legritkább esetben lettek tisztek. A szerző nagy figyelmet szentel a tisztek nyelvismeretének, vallási hovatartozásának és nemzetiségi összetételének. Természetesnek tekinthető, hogy a tisztek mind beszéltek németül, legalább a szolgálat ellátásához megfelelő szinten. A német nyelv, mint a parancsnoklás nyelve, ebben a korban nem egyszer komoly vita tárgya volt. A közös hadseregben a parancsnoklás nyelve a német volt. Amíg azonban a magyarok és a horvátok elérték, hogy a magyar honvédségnél és a horvát domobranstvo-ban a parancsnoklás nyelve magyar, illetve horvát legyen, addig a szlovénok még az első világháború idején, egy szlovén önkéntesekből összeállított lövészegység esetében sem tudták kiharcolni a szlovén parancsnoklási nyelvet. A tiszteknek azonban a német nyelven kívül ismerniük kellett az úgynevezett ezrednyelvet is. Ezrednyelvnek az a nyelv számított, amelyik az adott ezredben szolgáló katonák legalább egyötödének volt anyanyelve. Ennek megfelelően a tiszteknek akár több nyelvet is el kellett sajátítaniuk egy bizonyos szintig. Formálisan a követelmények szigorúak voltak: a tisztnek az ezredhez kerüléstől számított három éven belül meg kellett tanulnia az ezred nyelvét, s ebből vizsgát is kellett tennie. Sikertelen vizsga esetén újabb két évet kapott, s ha ez is elégtelen volt, akkor addig nem léphetett elő, amíg le nem tette a nyelvvizsgát. Hozzá kell azonban tenni, hogy a vizsgakövetelmények olyan alacsonyak voltak, hogy csak nagyon keveseknek okoztak nehézséget. A szerző ennek tudatában is egyetértőleg idézi Deák Istvánt, aki szerint a kisebb népek nyelvének ügyében a Monarchia által tanúsított toleráns magatartás szinte unikumnak számít a katonáskodás történetében. A Monarchia ilyen pozitív gyakorlatát egyedül az indiai hadsereg viszonyaival lehet összehasonlítani.
1904-ben a Monarchia seregében a tisztek 7.3 százaléka ismerte (a fent említett módon, tehát sokszor csak néhány szóra kiterjedően) a szlovén nyelvet. A Ljubljanában szolgáló tisztek esetében persze egészen más volt az arány: a Landwehrben szolgálók 75, a közös hadseregben szolgálók majdnem 60 százaléka tudott szlovénül. Ezekben az egységekben a tisztek 6.3, illetve 17.6 százaléka tudott (valahogy) magyarul. A tisztek között a lakossági aránynál magasabb arányban voltak képviselve a katolikusok. A hivatalos politika – nem kis mértékben a bonyolult nemzetiségi viszonyoknak és egy 1882-ben kitört boszniai mohamedán felkelés eredményének is köszönhetően – arra törekedett, hogy a vallások között semmilyen értelemben ne tegyen különbséget: a hadsereg a legteljesebb mértékben tiszteletben tartotta a mohamedán vallási előírásokat, s általában is toleránsan viselkedett a nyelvi és vallási kisebbségekkel. A szerző szerint a mégis előforduló megkülönböztetések egyéni eseteknek és nem szisztematikus jelenségnek tekintendők. Ezen egyedi esetek között azonban arról is beszámol, hogy egy ízben maga Ferenc Ferdinánd akadályozta meg, hogy a bécsújhelyi Kriegsschule élére protestáns tiszt kerüljön.
Stergar külön kiemeli, hogy a hadsereg a zsidókkal szemben is toleráns volt, szerinte a legmagasabb rangok is elérhetők voltak számukra, s voltak zsidók a már említett vezérkari Kriegsschuléban is. Még magasabbra juthattak a kikeresztelkedett zsidók, akik közül Hazai Sámuel báró Magyarországon honvédelmi miniszter volt. Ugyancsak pozitívan értékelte a zsidók hadseregbéli helyzetét a későbbi izraeli politikus, W. von Weisel, aki az első világháborúban a Monarchia önkéntes tüzéreként harcolt a „zsidógyilkos cárizmus” ellen. A szerző kommentár nélkül idézi Weisel azon, az övével ellentétben álló nézetét, hogy a Monarchia hadseregében íratlan törvény volt, hogy a ki nem keresztelkedett zsidók legfeljebb csak az ezredesi rangot érhették el. A párbaj szomorú gyakorlata a zsidó katonatisztek számára lehetővé tette, hogy párbajra hívjanak ki valakit, akinek viselkedését antiszemitának értékelték. Számos német érzelmű tiszt azért veszítette el állását, mert nem volt hajlandó kiállni az őt párbajra kihívó zsidó tiszttel. Így a párbaj a maga módján csökkentette az antiszemitizmus hadseregen belüli megnyilvánulásait.
Ami konkrétan a ljubljanai helyzetet illeti, a statisztika 1900-ban 11 zsidó katonáról tudott. A zsidó tisztek számáról nincs ugyan adat, de a forrásokból kiderül, hogy ilyenek is voltak Ljubljanában. A szlovéniai antiszemitizmus érzékeltetésére Stergar idézi egy katolikus szlovén lap 1900-ban megjelent cikkét, amelyben egyebek között az olvasható, hogy a zsidókat hiába keresnénk a harcmezőn. A szerző nem csupán a cikk eme állítása és a fent említett adatok közötti ellentmondásra hívja fel a figyelmet, de tréfásan arra is utal, hogy különös dolog ilyesmit olvasni egy olyan nemzet újságjában, amelynek fiai alulreprezentáltak voltak a hadsereg tisztikarában, azaz maguk sem igen tűntek ki harciasságukkal. A statisztikai adatok szerint ugyanis a szlovénok a Monarchia lakosságának mintegy 2.5 százalékát tették ki, de a tisztek között a szlovénok csak mintegy 0.5–0.8 százalékkal képviseltették magukat. Azzal persze a szerző is tisztában van, hogy ennek okát nem valami szlovén nemzeti sajátosságban kell keresni, de igazi magyarázatot a jelenségre nem talált. Erre a kérdésre azért is ki kellett térnie, mert az egykori Jugoszláviában bizonyos harcias körökben gúnyosan emlegetett közhelynek számított, hogy a szlovénok nem szeretnek (a közös jugoszláv hadseregben, Szlovéniától távol) katonáskodni. Stergar úgy véli, hogy az okok között a statisztikai felmérések általunk nem ismert körülményeit is keresnünk kell, s azt valószínűsíti, hogy a szlovén tisztek egy része – a nemzetek fölöttinek tekinthető hadseregben, az általánosan használt német nyelv alapján – németnek vallotta magát.
A hadsereg formálisan mentes volt a politikától, hiszen az aktív katonatisztek és a szolgálati idejüket töltő katonák sem aktív, sem passzív választójoggal nem rendelkeztek. Az állam elvárta, hogy a katona ne valamely nemzethez, vagy párthoz, hanem a Monarchiához és a császárhoz legyen hűséges. Ennek ellenére a tartalékos tisztek egy része valamilyen módon politizált, némelyek egyenesen szociáldemokraták lettek. A hadsereg az ilyen ügyek kipattanásakor határozottan lépett föl és az illető elveszítette tiszti rangját, bár Stergar olyan esetről is tud, amikor egy szlovén tisztet radikális politikai nézetei ellenére sem távolítottak el a hadseregből. A kötet azon katonai vizsgálati anyagok rövid ismertetésével zárul, amelyekből kiderül, hogy az első világháború előestéjén és idején mind német mind szlovén oldalról felerősödtek a nemzeti megfontolások. Politikai nézeteik miatt sokan börtönbe, sőt kivégző osztag elé kerültek, a szerző azonban, mintegy vigasztalásként, azzal zárja gondolatmenetét, hogy szerencsére a háború idején sem vadult el mindenki, még a katonatisztek közül sem.
Rok Stergal: „Vojski prijazni in zaželeni garnizon”. Ljubljanski častniki med prelomom stoletja in prvo sevetovno vojno (A hadsereggel szemben barátságos és kívánatos garnizon. A ljubljanai katonatisztek a századforduló és az első világháború között). Zveza zgodovinskih društev Slovenije, Ljubljana, 1999. 87.
Szilágyi Imre